A kor, amelyben éltek, nem könnyítette meg a dolgukat, pusztán
csak azért, mert nőnek születtek. De nem adták fel, ha rögös úton is, de
végül valóra tudták váltani álmaikat, ráadásul orvosként, ápolónőként
is a legjobbak közé emelkedtek, és kitaposták az utat az utánuk
jövőknek.
Hosszú évszázadokon keresztül teljesen elképzelhetetlen volt az, hogy egy nő orvosként dolgozzon.
Bár az ókori Rómában volt idő, amikor bárki, nő vagy férfi, szabadon
orvossá minősíthette saját magát, de aztán a középkorban ez egyre
nehezebbé, majd teljesen lehetetlenné vált, hisz a nők nem vehettek
részt az egyetemi képzésben, ha gyógyítással akartak foglalkozni, bábák
és javasasszonyok lehettek csak
1322-ben öt nőt állítottak bíróság elé Párizsban, mert engedély
nélkül orvosként dolgoztak. Egyikük Jacqueline Felicie de Almania volt,
és a vádiratban ilyesmik szerepeltek:
„…megvizsgálta a betegek vizeletét, kézbe vette csuklójukat és kitapintotta pulzusukat, hozzányúlt testükhöz és végtagjaikhoz…” A doktornő arra hivatkozott, hogy ő jobban
meg tudja vizsgálni a női betegeket,
hisz megvizsgálhatja a mellüket, hasukat, lábukat, amit egy férfi orvos
nem tehetett meg. A törvényszék azonban őt és négy társát is elítélte,
hiába is tanúskodott több beteg is mellettük.
„Bizonyos, hogy egy
férfiú, aki járatos a gyógyítás említett művészetében, a betegeket
mindig jobban fogja kezelni, mint akármelyik asszony” – állt az ítéletben.
Hisztéria és petefészek-kiírtás
A nőkhöz páciensként is sokáig meglehetősen távolságtartással
viszonyultak az orvosok. A női betegségekkel kapcsolatban is sokáig úgy
tartották, hogy a nők csak túlreagálják a panaszaikat, számos lelki
betegség okozójának a méhet és petefészkeket tartották, a hisztéria szó
is a görög hysteria, méh szóból ered.
Még a 19. században is gyakori eljárás volt még enyhébb panaszok,
például fájdalmas menstruáció esetén is, a petefészek eltávolítása. Sőt,
1872-től egy amerikai sebész népszerűsítette a „normális
petefészek-kiírtást”, vagyis a teljesen egészséges petefészkek
eltávolítását, hisztériás, hűtlen, boldogtalan asszonyok panaszainak
enyhítésére. A nőgyógyászati problémák kezelése sokáig megmaradt
középkori szinten, végeztek például érvágást, kezelték a méhszájat izzó
vassal, sőt még piócákat is helyeztek a méhszájra, hogy ezzel
csökkentsék a duzzanatot, a gyulladást. A kezelést végző orvosok
figyelmét felhívták arra, hogy a piócákat a kezelés kezdetén és végén is
gondosan meg kell számolni, nehogy menet közben elvesszen belőlük.
A köztiszteletben álló orvosról halála után derült ki, hogy nő volt
Az első modern értelemben vett
orvosnő
tulajdonképpen egy férfi volt, pontosabban a kortársai úgy hitték
férfi. Dr. James Barryről ugyanis, aki Edinburgh-ban végezte az orvosi
egyetemet, orvosként bejárta a Brit Birodalmat, ott volt a waterlooi
csatában, dolgozott Dél-Afrikában és Kanadában, csak a boncolása során
derült ki, hogy valójában nő volt.
A kutatások kiderítették, hogy
Dr. James Barry
1790-ben született az Ír-szigeten, Cork-ban Margaret Bulkley-ként,
később felvette néhai nagybátyja nevét, és 50 évvel azelőtt, mielőtt egy
nő hivatalosan is orvos lehetett, az edinburgh-i egyetem elvégzése után
orvos lett. Egész életében férfiként járt-kelt a világban, csak
néhányan tudták, ki is ő valójában, a boncolása során kiderült, hogy
egyszer gyermeke is született.
Kicsi termetét és nőies vonásait viselkedésével próbálta
ellensúlyozni, gyakran volt rossz modorú, közönséges és olykor
erőszakos. Dél-Afrikában híres volt arról, hogy ordítozott a betegekkel,
összevitázott a főnökeivel és mérgében gyógyszeres üvegeket vágott a
falhoz. Mindemellett gyakorlott sebész volt, aki az elsők között végzett
császármetszést, fontosnak tartotta a higiénia betartását, és ezen a
téren reformernek is számított, hisz abban az időben erre még nem
fordítottak túl sok figyelmet.
Az Egyesült Államokban
Elizabeth Blackwell
volt az első nő, aki orvosként végzett. Miután mindenhonnan
elutasították kérelmét, végül egy New York-i főiskolára vették fel, de
ott sem volt könnyű dolga. Diszkriminációval és számtalan akadállyal
kellett szembenéznie. Az órákon külön kellett ülnie a többiektől, és
gyakran ki is tiltották a laborokból, a helyiek pedig rossz szemmel
néztek rá, amiért más utat választott magának, mint akkoriban azt egy
nőtől elvárták.
Blackwellnek végül sikerült kivívnia társai és tanárai elismerését, amikor az évfolyamából elsőként 1849-ban
megszerezte orvosi diplomáját.
Később párizsi és londoni kórházakban dolgozott, hogy gyakorlatot
szerezzen, de az orvosok itt is főleg ápolói és szülészeti feladatokat
adtak neki. A kórházakban gyakran tapasztalta, hogy maguk az orvosok
okoznak számos fertőzést azzal, hogy nem mossák meg a kezüket a
páciensek között, ezért munkája során nagy figyelmet szentelt a
személyes higiénia és a megelőzés fontosságának hangsúlyozására.
Elizabeth Blackwell
A Lámpás Hölgy
A világ leghíresebb ápolónője, így emlegetik
Florence Nightingale-t,
akiről film is készült, és akinek egy múzeum is emléket állít
Londonban, a Temze partján, épp szemben a parlament épületével.
A 19. század elején egy középosztálybeli nőtől azt várták el, hogy
házasodjon jól, nevelje a gyerekeit és gondoskodjon családjáról.
Florence Nihtingale azonban úgy érezte, hogy ő valami másra hivatott, és
Isten azt kéri tőle, hogy életét mások szolgálatába állítsa. Akkoriban a
nővérek megítélése nem volt túl jó, úgy tartották, az ápolók
lecsúszott, tanulatlan, iszákos nők, akik nem igazán törődnek a
betegekkel. Neki köszönhető, hogy az ápolónői szakma tiszteletreméltó
foglalkozás lett, és 1860-ban ő alapította meg az első nővérképző
iskolát.
Fotó: The Print Collector/Getty Images
Az 1853-ban kitörő Krími-háború idején Nightingale-t kérték fel az
ápolónői feladatok koordinálására. Volt is dolga bőven, a több ezer
sebesült ugyanis szörnyű körülmények között volt kénytelen szenvedni.
Nightingale javított a higiéniai viszonyokon és az élelmezésen, és
munkája nyomán sokat javult a betegek állapota. Csak úgy emlegették, a
Lámpás Hölgy, ugyanis a sebesültek állapotát nemcsak nappal, hanem
éjszaka is folyamatosan ellenőrizte. Fáradhatatlanul küzdött azért, hogy
a kórházak javítsanak az egészségügyi ellátás minőségén, terveket
dolgozott ki az ápolás minőségének javítására, több mint 200 tanulmányt,
könyvet, újságcikket írt, és megteremtette az ápolástant. Már életében
is elismerték, számos kitüntetést kapott, az első nő volt, aki megkapta
az angol Becsületrendet, minden év május 12-én, az ő születésnapján
ünneplik az Ápolók Világnapját.
A magyar egészségügy pionírjai
Florence Nightingale előtt jó pár évvel Magyarországnak már volt egy
főápolónője. Kossuth Lajos legfiatalabb lánytestvére, Zsuzsanna 1849-ben
azt a feladatot kapta, hogy a szabadságharc idején szervezze meg a
katonai kórházakat, ugyanis az akkori intézmények nem tudták a
sebesültek ellátását megoldani. Az 1831-es kolerajárvány idején már
egyszer dolgozott együtt bátyjával, aki akkor a felvidéki kolerajárvány
kormánybiztosaként igyekezett segíteni a betegeket és családjukat.
Kossuth Zsuzsanna
az ország első főápolónőjeként bejárta az egész országot, nemcsak
kórházakat hozott létre és ellenőrizte a meglévők működését, de ő maga
is ápolta a betegeket. Tiszteletére születésnapja, február 19-e a Magyar
Ápolók Napja.
A nagytétényi gróf Hugonnai Kálmán ötödik gyermekére, Vilmára is hasonló
sors várt, mint akkoriban, a 19. század második felében a jómódú
családok lánygyermekire. Korai házasság és nyugodt, többnyire unalmas
élet egy jómódú férj mellett. Vilma, ahogy azt várták tőle, 18 évesen
férjhez is ment, és született egy gyermeke. Egyhangú napjait csak a
könyvek dobták fel valamelyest. Elsősorban a természettudományok
érdekelték, régóta dédelgetett álma volt, hogy orvos legyen. Akkoriban
azonban itthon még a nők nem járhattak egyetemre, egy újságcikkben
azonban meglátta, hogy Svájcban, a zürichi egyetemen külföldiek, sőt nők
is tanulhatnak. Eladta a családi ékszereit, és 1872-ben megkezdte
orvosi tanulmányait.
Az egyetem elvégzése után másfél évig dolgozott a zürichi klinikán,
de 1879-ben hazajött, hogy tudásával itthon segítsen. Diplomáját azonban
nem ismerték el, csak bábaasszonyként engedték dolgozni. Közben
ismeretterjesztő előadások keretében egészségtant, betegápolást,
gyermekgondozást tanított, könyveket, cikkeket írt, majd újra
kérvényezte diplomája elfogadását. Végül, miután mindenből újra le
kellett itthon vizsgáznia, 50 évesen hivatalosan is megkezdhette orvosi
munkáját. Családi tragédiák után – második férjét és tőle született
kislányát is elvesztette – 67 évesen újra iskolapadba ült, és elvégezte a
katonaorvosi tanfolyamot, és az első világháború alatt 14 településen
létesített betegápolói állomásokat.
Most csak néhányat mutattunk be azok közül a bátor és elhivatott nők
közül, akik beírták nevüket az orvoslás történetébe. Minden történet más
és más, egy azonban közös ezekben a fantasztikus nőkben, jobbá tették a
világot, annak ellenére is, hogy a világ akkor nem éppen ezt várta
tőlük.
forrás:nlcafé